Nem vagyok rest beismerni: borzasztó szarok voltunk ma. Persze egy meccsből nem kell messzemenő következtetéseket levonni, hosszú még a szezon, és jöhetne az összes sportújságírói bullshit, DE.

A védelem katasztrofálisat nyújtott, a támadósor pedig még egy közepes csapat ellen is vékonyka lett volna, nemhogy egy bivalyerős, önbizalomtól duzzadó Saints ellen. Már a korábbi power rankinges első helyekkel sem értettem egyet, mert egyrészt nem találkoztunk még igazán komoly, Super Bowl-esélyes csapattal, másrészt a meccseink nagy része már a második félidő elején eldőlt, így nem is volt szükség teljes erőbedobásra. Persze ment a hype, hogy micsoda erős a secondary, meg hogy mekkora zúzó a frontseven, az elkapóink mind klasszisok és különben is készítsék a bajnoki gyűrűket, mert kibaszott ászok vagyunk, erre tessék, lefutballoztak minket a pályáról. Sőt, megaláztak. A cornerbackek és a safetyk kritikán alul teljesítettek, nagyon hiányzik hátulról egy olyan playmaker, mint Ross vagy Kenny Phillips, aki képes elkapni a felé menő labdákat, normálisan olvasni a playeket és egy-egyben levédekezni az elkapókat. Egy Tampát, egy Chiefst vagy egy Raiderst CC. Brown, Dockery- és Rouse-féle vakhangyákkal is 100 passzolt yard alatt lehet tartani, de mindjárt más a dolog, ha épkézláb támadófallal, elkapógárdával, na meg irányítóval állunk szemben, itt jön ki igazán, mennyire hiányoznak a sérültek. A linebackerek szintén úgy mozogtak, mintha egyhetes ketaminkúrán vettek volna részt, elváltások, zónázás 8 yardra az elkapótól, és egyéb bénázások. Breesen gyakorlatilag zéró nyomás volt, úgy passzolt ahogy akart, szinte piknikezhetett volna a zsebben, annyira nem támadták a védőink, Umenyiorát levédekezte egy csere LT, a fal pedig egészében nyújtott szánalmas produkciót. A védelemmel kapcsolatos aggodalmaim kezdenek beigazolódni, mert az egy dolog, hogy nincs annyi blitzhívás, mint Spagnuolo idején, dehogy semennyire nem tudjuk siettetni az ellenfél irányítóját, és látszólag nem is akarjuk, az több, mint hervasztó. Mintha Sheridan azt várná, hogy a srácok maguktól végezzék a dolguk, holott ennek kurvára nem így kellene lennie. A tehetség csak egy dolog.

A támadóoldalon nem látok ekkora gázt, simán fejlődőképes a brigád, ma egyszerűen minden szarul sült el. Persze kiütközött a jó és klasszis QB közötti különbség, vagyis a new orleansi irányító amikor kell, akkor pont az elkapó kezébe dobja a labdát, míg Eli fölé/mellé/mögé, viszont a támadófalunkkal McKenzie kidőléséig (elvileg lágyéksérülés, nem nézett ki valami jól az ember...) olyan nagy probléma nem volt, a sack, a fumble és az interception sem az ő lelkükön száradt. Ellenben az elkapók nem nyűgöztek le, talán ennyire hagyták őket játszani, talán ez a valós erejük, de a nagy Steve Smith csoda most elmaradt, Manningham a TD-jén kívül nem sok emlékezeteset alkotott, Hixon pedig amit lehetett elejtett (kivéve a visszahordásait, végre jó volt a returning team). A sérelmek nem vonatkoznak az újonc Nicksre, akiből ha így fejlődik, igazán nagy ász lehet a későbbiekben. Nem igazán értettem, hogy miért nem erőltettük jobban a futójátékot, amikor úgy tűnt, hogy megy a dolog, végre Jacobs is taposott, igaz, a hosszú futásai továbbra is elmaradoznak, Bradshaw pedig továbbra is a No.1. szinte az egész csapatban. Nem tudom felfogni mi járt a coachok fejében evvel a minden áron passzolós gameplannel, elvégre nem a Karancslapujtő volt az ellenfél, hanem a liga egyik elitcsapata. Tudom, Manningnek szokni kell a WR-eket, kellenek a passzkísérletek, de vannak esetek, amikor fel lehet ezt adni.

Nem csak egyénileg, csapatként is alulmaradtunk, és ez az, ami ritkán fordul elő. Talán még időben jött ez a nagy verés. Rendet kell tenni kicsit a fejekben, és nem fog megártani a mai felvételek hosszas elemzése sem. Bízom benne, hogy jövő héten újult erővel csapunk bele a lecsóba, mert kemény hetek jönnek a bye weekig, és nem kellene a sok zakó...

GO GIANTS!

Egészen szürreális élményben lehetett része azoknak, akik tegnap este az amúgy konstans minőséget szolgáltató Film+ csatornára kormányozták tévékészüléküket, ugyanis két olyan kultúrprogram került terítékre, melyek egyenként viszkető érzést okoznak az ember agyüregében, együtt pedig egy rothadó hullát is angolkeringőre ösztönöznek. A művek súlyosságát jelzi, hogy még nekem is sok volt egymás után a Jeti visszatér, ill. a Gyilkos kobold 5, és a szemét manó második felén csúnyán elszenderedtem, de Horst Fuchs vasaljon élt a lapockámra, ha nem fogom beszerezni ennek a rohadék törpének mind az 5 részét. A lúdtalpas szőrmókból viszont már teljesen ki vagyok mívelve, így megosztom hát veletek a tapasztaltakat.

Történetünk szerint a félszomorú faszagyerek, aki egy szörnyűséges hegymászóbalesetben nem csak feleségét vesztette el, hanem deréktól lefelé meg is bénult, megpróbál új életet kezdeni, hol máshol, mint az egykori tragédia helyszínétől (a hétköznapi nevű Öngyilkosok sziklájától) alig egy csullantásnyira. A bibi csak annyi, hogy a sejtelmes erdőben és annak környékén, ahova letelepedne, sorra tűnnek el a gazdák állatai. El is indul a szóbeszéd, lehet, hogy a Jeti – vagy ahogy egy filmbeli újságcikk nevezi, „Our very own Bigfoot” – tizedeli őket.

Kicsit féltem, hogy esemény- és csöcsmentes lesz a film, mert az elején többperces vita folyt a szójatejről, ám szerencsére gyorsan megjelentek a gazellatestű és mindenféle rasszból származú csajszik, akik véletlen pont hősünk szomszédságában próbálnak mindenféle mocsokságot művelni lánybúcsú címszó alatt. A tólószékes esőember a lányok kukkolása mellett szpottol valamit az erdőben, ám az amatőr pornóhuszárra hasonlító, vörös bajszú ápolója nem hisz neki. Olyan hirtelen pörögnek fel az események, hogy mire észbe kap az ember, addigra eltűnik egy csaj, három jetivadászt úgy szétszed az indiánus csubakka, mint foxi a lábtörlőt, egy másik lányra pedig rátenyerel, aki ettől úgy placcsan szét mint a földre ejtett tejes zacskó. A dadaista halálnemek legnagyobbika az a röpke jelenet, amikor a búsójelmezes Joschka Fischerre hajazó szörny egy 40x40 centis ablakon egy mozdulattal kiránt egy lánykát, de akkor is megmozdult a lelkemben szunnyadó pedofil mozdonyvezető, amikor az ápoló arcát szó szerint leharapta.

A „Hogyan győzzük le a jetit?” című könyvben biztos nem publikálnék, ugyanis nem igazán értem, miként lehet az, hogy a hátába vágott fejszétől meg se rezzen a dög, de dudálással az őrületbe lehet kergetni, s ha egy autóval a fának szorítják, akkor Lexington Steele orgazmusüvöltését utánozva csapkodja a motorháztetőt. Azt már meg sem említem, hogy az elhagyatott erdőben térerő nincsen, de internet van, mert az bizony - idézet a főszereplőtől - „műholdról jön.”. Már csak azt nem értem, hogy miért e-mailt ír a rendőrségnek (ráadásul a címzettet az üzenet szövegéhez gépeli be), ha a weben keresztül mást fel tud hívni, ill. SMS-t is képes küldeni.

Végül is nem számítanak az aprócska melléfogások, mert összességében sokkal jobbat kaptam, mint amire számítottam, a befejező másodpercek pedig tényleg MINDENÉRT kárpótoltak. Lelki szemeim előtt láttam a folytatást, amiben a seriff és bandája kürtökkel és szájöblögető oldattal indulnak a nagy hajtóvadászatra.

Gyilkos kobold 5-ön sajnos a túlzott szellemi megterhelés miatt elvesztettem a már nem létező fonalat, ám a tudatalattimra olyan hatást gyakorolt, hogy az ébredéskor a következő címszavakat mormoltam a reggeli merevedés közben: Ice-T, Ice-T supa afro hajjal, mini plasztikbomba, betépett kobold, rapper kobold, az Erő, kurvázó kobold, halálra baszott transzvesztita, Kiszel Donatella. Bővebb elemzés majd akkor, ha sikerül beszereznem a házi gyűjteménybe. Addig itt egy kép a kis mocsokról.

A poszt címe a Jeti visszatér egyik monológja.

Legalább ezer éve nem írtam. Sok olyan dolog történt, amihez nagyjából semmi közötök sincsen, meg néhány olyan is, ami ugyan közérdeklődésre tart számot, ám mégsem fogom képernyőre vetni. A múlt péntek, na az nem ilyen.

Az egész ott kezdődött, hogy Mormorandi Magnet kiadta az ukázt, miszerint nála nagy bebaszás lesz, illik ott lenni, ha nem vagy satnya. Résztvevők a majdnem teljes egykori Bocskai úti albérlet, vagyis a tévésköcsög, az egyre puffadtabb Kovács Apíí Szolnok Cityből, ill. a magát kisebb hegyomlás méretűre felizmozott Balog "Rettenthetetlen kommandós" Szabi Faddról ill. jómagam. Ez a szuperbajnok felállás nem sok jóval kecsegtett, hiszen életemben nem találkoztam annyi cellulitiszes mosómedvével, mint az újvárosi albérlet egy éve alatt, ám az este mégis meglepően urasan zajlott.

Mint a nagy öregek, meséltük egymásnak az n+n-szer hallott és közösen megélt sztorikat, zabáltuk a pizzát, vedeltük a sört, a vodkát, a dzségermájsztert, aztán az est egy pontján annyira elszabadult az egymás iránt érzett vad szeretet, hogy többek között az "áll a faszom bazmeg" ill. "sikíts te kis ribanc" szavak is elharsantak, a kelleténél jóval hangosabban, legalábbis az elsőről felcsengető szomszéd megjelenéséből erre következtettünk. A felvetésére, miszerint valaki aludni szeretne, sajnos nem hangzott el azonnal a tízpontos "Itt???" válasz, de azt hiszem így is mélyen az emlékezetébe véste a félmeztelen és súlyosan retardált társaságot. Az est negatív hőse, a partykiller K. Csaba volt, neki sikerült egy teljes üveg bikavért Lantos Úr imádott padlószőnyegére löttyinteni, mögötte nem sokkal maradt el a nus, aki ugyanezt a mutatványt sörrel vezette elő.

Mikor már eléggé kapatossá váltunk, a Bling-Bling nevű kultúrműintézmény felé vettük az irányt, ahol sikeresen eltapsoltuk még egy 3 fős család heti kosztpénzét, valami rémlik a színpadon táncolásról is, konkrétumokról kérdezzétek a titkárnőmet. A reggeli vakulás szintjét jelzi egy teljesen parttalan tárgyalás Hajda "Betonacél" Gáborral, nem is értem miért néztek furcsán a piacra induló nyugdíjasok, amikor leszálláskor üvöltöztünk a sofőrrel, hogy "ménincsenhátsóajtóbáttya".

Remélem nem kell újabb egy évet várnom az újabb pajtatáncra buzikáim, köszi a szép estét!

Helló megint kisbarátaim, itt én beszélek. Megjöttem az nyaralásból, sőt már túl is vagyok az első munkanapomon. Az eredményességem ma ugyan nem súrolta a csillagokat, de azért kitettem magamért. Egyébként fasza volt ez a hét, nagyokat döglöttünk, ettünk, búvárkodtunk, pancsoltunk, horgásztunk, városnéztünk és turistáskodtunk, ahogyan azt a tróger magyarok szokják. Nagyon megszokni sem tudtuk a trogiri viszonyokat, a keskeny óvárosi utcákat, az idétlen robogósokat és a szuperjó időt/tengervizet, már csomagulhattunk is. Sebaj, jövőre is lesz nyár, addig meg marad a strand, a légkondicionált iroda és az ábrándozás.

Képek lesznek, tervezek egy kis összeállítást feltölteni belőle, addig is kitartás ebben a böszme időben. Én már felpattintottam egy kisüveges Karlovačkot. Flashback gyanánt és egyébként is kiváló nedű.

Csókollak benneteket.

Szíria általában csak Irakkal, Izraellel és Libanonnal kapcsolatban szerepel a hírekben, és akkor sem éppen az emberi- és polgári jogok zászlóvivőjeként említik. Az ország kétségkívül sokszor tűnik fel negatív színben, de ne higgyük azt, hogy a zenéjük is annyira maradi, mint az uralkodó rezsim. Hallgassuk meg pl. az ország egyik kiváló zenészét, Omar Souleymant és az ő pszichedelikus diszkóját. Érdemes.

A táncoslábú Omart első ránézésre inkább néznénk Hezbollah-aktivistának, mintsem izgalmas dallamokat készítő producernek, a szintivel és dobgéppel bemocskosított, helyenként hülyére csavart, tradicionálisan feszes, arab és közel-keleti dallamait hallgatva pedig akár élhetünk is a gyanúperrel, miszerint az öregnek köze lehet valamelyik titkos buckalakó, fejvadász szervezethez. Zenéje telitalálat a Nyugatnak, mert az utóbbi években tucatnyi zenekar, DJ, önjelölt bloggerdiszkós mozdult rá az ehhez hasonló keleti melódiákra, tehát minden adott, hogy Omar második Sublime Frequencies megjelenése egy kicsivel jobban beleivódjon a zenei köztudatba. A world music szcénában ismert kiadó egyébként sem fukarkodik az izgalmas produkciókban, akinek van egy kis ideje és nem őrül meg a rengeteg kimondhatatlan nevű és förtelmes hangú hangszertől, az itt végigszemlézgetheti a katalógusukat.

Nem mondom, hogy elsőre könnyű hallgatnivaló lesz ez a helyenként túlzónak, nyomottnak és feleslegesen agyonszintizettnek tűnő válogatás (a lemezen Souleyman 1998 és 2008 között megjelent számai szerepelnek – egyébként 1994 óta kb. 500 stúdió- és élő felvétel került ki a kezei közül, természetesen Szíriában), ám ahhoz kétség sem férhet, hogy a Dabke 2020 a lassú részeket leszámítva egy izgalmas, pezsgő és egészen különleges hangzóanyag. Legalább megtudjuk, milyen a szír diszkó. Vagy arab new wave? Vagy kurd jövőzene? Ki-ki maga nevezze el, aminek akarja. Szerintem ilyen zene szólna abban a filmben, ami a bazárból ellopott, felbecsülhetetlenül értékű kávészállítmányról szól.

Ha nem szólsz a jogvédőknek, innen letöltheted a válogatást. (Az eggyel korábbit pedig itt találod.)

Nem, nem, kedves megmaradt olvasók (látom mindannyiójukat), nem mentem el nyaralni, legalábbis még. De ez sem sokat várat magára, ám addig is egy szép különkiadással jelentkezem, lesz benne padlizsán, románok és zombik is, csak győzzék olvasni.

Először is volt nekem egy szülinapom, amit immár hagyományosan egy húscentrikus (pl. tavaly a chilis bab köretként szerepelt) lakomával ültünk meg a rozsdamentes Csókás-haciendán, kétes eredetű borok és kerítésszaggató pálinkák társaságában. Az est a temérdek veszekedés és a zuhogó eső ellenére kellemesre sikeredett, erről a legtöbbet talán a medence- és altáji zúzódást szenvedő Balázs cimborám tudna mesélni.

Aztán vannak olyanok, hogy dolgos hétköznapok, amik a közhiedelemmel ellentétben nem olyan szarok ám, sőt, néha kifejezetten üdvözítően is tudnak hatni. Hogy mást ne mondjak a reggeli munkába ill. hazafelé tekeréseket a gusztustalan meleg ellenére eddig még nem tudtam megunni, pedig már szidták cifrán az anyukámat a körút elején és végén egyaránt, bent is jól és hasznosan múlik az idő, s ahogy észrevettem, eddig még nem vagyok közutálat tárgya a nyolcfős hadosztályban, így azt hiszem mondhatom azt: rendben vagyok. A lelki állapotomról ugyanez nem mindig mondható el, ugyanolyan tapló módon tudom a hozzám közelállókat a mocsárba taszítani, de mostanában mintha hamarabb kapcsolnék a hülyeségek elkövetése után. Asszem. Viszont külső elbeszélések szerint az embergyűlöletem egészen mérsékelt lett. Na az ő életüket mordállyal zárnám epigrammaszerűre.

Harry kerékpár köszöni szépen jól van, Jóska üzemi állapotba helyezte és sikerült túlélnem vele az év eddigi legmelegebb hetét. A régi alkatrészek cseréje még ezután jön, sőt, a fejemben már olyan tervek szövődnek, amivel minimum utánam fordulnak a nem létező fixis hercegnők a városban, work in progress. Új fejlemény még, hogy végérvényesen megszerettem az eddig gyűlölt padlizsánt és cukkinit, köszönhetően kicsi párom kreatív ötleteinek. Evvel párhuzamosan kezdek elviselhetetlen gasztrosznobbá alakulni, jobb lesz velem vigyázni. 

A nyárra visszatérve idén lehet kimarad a nagy balatonozás, bár most éppen körvonalazódik egy augusztusi hosszú hétvége, ám semmi sem biztos. Hiányozna, ha nem lenne, mert nincs nyár Balaton nélkül, még ha egy-két nap, akkor is. 16 arcátlan pajtásom az idén is lerombolta Siófokot (eddig még nem mertem megkérdezni senkit, hogy mi maradt a szállásból ill. magukból), lehet én is mentem volna, ha nincs a már leszervezett horvát trip, de őszintén szólva az idén valahogy nem vonz a kétségtelenül priceless, négy napos mattrészegség, másra vágyom. Ebből kifolyólag a nagy fesztiválosdi sem hozott lázba, talán a Sziget érne meg egy misét, ám se elegendő mozgótőkém, se plusz szabadnapom nincsen az egyhetes eszméletvesztéshez. Már azon is gondolkodtam, hogy jövő nyárra be lehetne vállalni egy külföldi fesztivált, mondjuk zeneileg olyat, mint idén ez vagy ez, csak attól félek senki nem lenne elég merész kísérőnek. Majd egyszer ez is összejön. Az ohne Balaton azonban nem jelenti azt, hogy ne járnék fürdőzni, úgy, mint minden épeszű magyar, a hétvégén pl. Albertirsát vettük be. Isteni áldás, hogy az orbitális vihar előtt sikerült elhagynunk a strandot, bár erre rásegített a cuccunktól három méterre zuhanó, másfél méteres faág is. És itt vagyok kénytelen egy előítéletes köcsöggé nyilvánítani magam, ugyanis egyből a legrosszabbat feltételeztem 30 románról, holott kiderült, hogy az égvilágon semmi félnivaló nem volt tőlük. Bocsánat.

A hétvégi viharral kapcsolatban megjegyzendő, hogy szégyenszemre teljesen elhagyatva és megerőszakolva éreztem magam áram nélkül, holott annyi, de annyi mindent lehet csinálni nélküle is. Csak nem érdemes. Egy pozitívuma volt a félnapos áramkimaradásnak, mégpedig az, hogy a holdfényben harmadszor is megálmodtam az első zombiregényem kezdő lépéseit, szépen le is van vezetve ceruzával (ahogy serceg a grafit a papíron, na az még mindig hihetetlen érzés), egyszer talán annak is nekiülök.

Ezen kívül hallgattam sok jó és sok még annál is jobb zenét, meg persze a szarok se kerültek ki, láttam kitűnő és borzasztó filmeket (minimum egy írással adós vagyok, a héten pótoljuk) és akkorákat bambulok bele a világba, hogy sokszor magam sem hiszem el. Kicsit össze is kéne szedni magam írásügyileg, mert írnivaló van bőven, tele vagyok ihlettel és ötlettel, idő is lenne rá, csak annyira lusta vagyok, mint egy szabadságon lévő lajhár.

Jobbra el.

szerk: Majdnem elfelejtettem, aki él és mozog, ide megy szombaton. Én szóltam.

- Meg sem próbálok magyarázkodni a kevés blogposzt miatt, mert már megtettem ezt korábban nem egyszer. Egyébként történelmi jelentőségű eseményről számolhatok be: az egyik portálon alapértelmezett blognak a Három deci köménymagot állítottam be. Utánam a vízözön.
- A hétvége nagy megfejtése: nehéz fizikai munkára minden szempontból alkalmatlan vagyok. Havi 350-ért talán csinálnám napi 8-10 órában, akkor viszont muszáj lenne kezdeni valamit a kezeimmel. Nyolc vízhólyag az nyolc vízhólyag és piszkosul tud fájni.
- Harry paripa a kórházban van, péntekre meggyógyul, hála az olcsón és jól dolgozó Huszasjóskának. Már nagyon várom, mert ha jól sikerülnek a műtétek, jövő héttől elkezdhetem a bringázz a munkába projektem.
- A péntek jeles és nagy nap lesz. Aki tudja, tudja. Hupákolás garantált. 3+2 helyett 2+3.
- Gyenge idegrendszerű olvasók most ne figyeljenek egy kicsit. A Maria Geronazzo nevével fémjelzett gusztustalansági skálán mérhető-e az a jelenség, amikor egy csibészes kinézetű, enyhén koszos fiatalember burjánzó hónaljszőrzetéből folyamatosan a földre csöppen az izzadság? Ráadásul 30 centire a lábadtól. Még mindig sokkban vagyok.
- Kijelentem, hogy az új Firefox mégis egy rakás szar. De valami istentelen nagy.
- A Volt fesztivállal sosem voltam kifejezetten jóban, és szívfájdalom nélkül állítom, hogy a büdös életben nem fogok rajta részt venni. Egyszer el akartam menni, de nem jött össze, azóta pedig csak egyre jobban távolodunk egymástól. Különösebb oka nincsen, nem passzolunk és ennyi.
- Ez a nyár valóban a bambulós, szájtátós zenéké. Én pl. napok óta Gary Wart és Neon Indiant hallgatok jövet-menet. Folyik is a nyálam rendesen.

- Végre van saját íróasztalom a zirodában. Igaz, hogy két nap alatt háromszor költöztem, mire végleg befészkeltem magam, de most már úgy tűnik nyugton hagynak egy ideig. Kicsit szokatlan, hogy nincs rajta kupleráj, mint az előzőn. Majd teszünk róla hamarost.
- Ez a nyomorult időjárás igazán csinálhatna valamit magával. Tizedik napja (számolom) minden kibaszott nap esik, bárhol is vagyok, amikor meg nem, akkor 30+ Celsius van, amit az ingben, hosszú nadrágban dolgozók nevében kikérek magamnak.
- Nagyon ügyködtem, hogy bekerüljön kis szottyadt kertvárosunk a híradókba vagy legalábbis a Hírös Hírekbe, de nem jött össze.
- A 3.5-ös Firefox eddig jól teljesít, bár néhányszor már összeszidtam a készítőit. Ja, a Chrome már eltűnt a süllyesztőmben, gyenge vagyok, vállalom.
- Nem értem, hogy egyes cégeknek/vállalkozásoknak minek van weboldaluk, ha egyrészt nincsen rajtuk hasznosítható információ, másrészt úgy néznek ki, mint egy tomboló aranyér sokszoros nagyításban. Most komolyan, valaki komolyan tudná venni például őket?
-Azért mert mondjuk minden másnap megiszom egy-két sört, attól még nem vagyok alkoholista. Vagy igen? Apropó, a futóprojektem is szopik a rapszodikus időjárás miatt.
- Ha nem vigyázok, teljesen magába szippant a shitgaze nevű műfaj. Igyekszem ellenállni.

A Király.

- Ha megkérdezné valaki, hogy melyik élőlényt tüntetném el örökre a Föld színéről, gondolkodás nélkül rávágnám: a legyet. Vagy a Tóth Gabit.
- Harry, az öreg drótszamár tegnap óta használhatatlan. A jó 20 kilométeres túra során megjártam Kecskemét egyik "hegyét" (Máriahegy) is, ám a visszaúton egy szerencsétlen és egészen gegszerű padkázással tönkrevágtam a hátsó kereket, defekt. Amúgy is új abroncsokat szerettem volna, most legalább aktuálissá válik.
- A reggeli munkába buszozás alatt kialakult az ún. társaságom. Haver anyukája, a skac, akit sokáig utáltam, de most már be tudom fogadni, a lány, akitől megkapom a nap első mosolyát, a két kiscsaj, akivel ismerjük egymást, mégse köszönünk a másiknak, a néni, akinek kérnie se kell, hogy átadjam a helyem, a milánói divathétről kiszabadult negyvenes fashionguru és természetesen őfelsége, Szent Bunyik Úr. Asszem ez a mag.
- Bárki bármit mond, hétköznap este, egy szintén őrült állattal meginni egy üveg 7 dekás jégert nem szerencsés, leginkább a másnap miatt. Lantos Úr, mi az Ön álláspontja ez ügyben?
- Miért kérdezik meg, hogy levágattam-e a hajam, mikor ha rámnéznek, ez egyből kiderül?
- Íme egy zenei csoda: Air France with Roos - GBG Belongs To Us
 

Sikerült túlélni a Borvárost, azt hiszem ezt minden kedves pajtásom nevében mondhatom.

Egyébként talán ez az egyetlen olyan rendezvény, amely az egész várost megmozgatja, hiszen ilyenkor tényleg megtelik élettel a Főtér, és nem csak dajdajozó suhancokba lehet belebotlani. Ez egyfelől jó, hiszen Kecskemét nem éppen a pezsgő kulturális életéről hírös (hiába a látszat), másfelől viszont eléggé visszataszító is tud lenni. Hogy miért? Hát mert ilyenkor olyan emberkék is előkerülnek, akik amúgy egész évben ki sem mozdulnak a kis odújukból, olyanok akik totálisan bele vannak szürkülve a hétköznapok robotikus forgásába, de ekkor jajj de kinyílik a csipájuk és megpróbálják eljátszani a mindentudó borsznobot és olyan pillantásokat lövellnek a kedélyesen sétáló, magamfajta pöcsfejekre, mintha legalábbis a modern Mario kompozíciót mutogatnám. Ám természetesen mi sokkal őszintébbek vagyunk az efféle viselkedésnél, ahogy pl. Gyuri barátom reagált az egyik főnöke által kínált ún. borcsodára (mert abból hatezer forint egy palack és hát kurvajó, mert érzed milyen ÉDES), az bevonul a havi priceless pillanatok közé. Szintén örömmel töltött el rég látott bűntársam, Mr. Lantos KTV Csaba, azaz az indiai zabhegyező fiú látványa, aki szerencsére még mindig olyan szórakoztató, mint régebben. Főleg ittasan.

A péntek este hívószavai a "Nem érek rá, mert szomjas vagyok" és a "Húzd mán ki a gyugót" voltak, illetve azt is megtudtam, hogy a borral leöntött fagyi sem tapad oda egy épület oldalára. A végére persze sikerült elfáradni, de annyira azért képben voltam, hogy katasztrofális angoltudásommal próbáljam kommunikációra bírni újdonsült finn cimboránkat, Markust, valamint dereng a hazaút is a Tornádóval.

S hogy a borokat is megemlítsem (bár egyáltalán nem értek hozzá), az est nyertese holtversenyben egy 2007-es Bock Ermitage ill. egy 2008-as Kékfrankos Rosé lett (nem emlékszem melyik pincészet, de hamar kinyomozom), de Bárdosék 08-as Mátrai Irsaija sem volt rossz.

- Amilyen isteni faszán indult ez a hét, úgy ment tönkre minden ma délután úgy uszkve tíz perc alatt. Nem akarok mást, csak pénteket, borvárost és hörögni, mint egy TBC-s, láncdohányos kenguru. És persze a MINDENT ADÓ SZOMBATOT.
- A kövér, szemüveges rendszergazdák bármit is gányolnak össze, mindig szimpik lesznek.
- Rohadtul irigylem a vakációzó iskolásokat. Szívesen lennék most mondjuk tíz- vagy tizenegyedikes gimis. Micsoda gondtalan évek voltak azok.
- Nini, egy értelmes cikk a Nemzeti Sportban.
- A Google Maps mondjon le. Ma miatta késtem majdnem fél órát egy találkozóról.
- Felfedeztem magamnak a tökéletes futókiegészítőt. Fejkendő. Úgy nézek ki, mint Pat Cash.
- Venetian Snares Filth-je csak helyenként olyan, mintha műanyagkanállal nyiszatolnák az ember vastagbelét. Tőle többet várunk az áramütött acid technonál.

Két nap, két eset:

Halálra késeltek egy férfit Kazincbarcikán

vs.

Késelés a kötegyáni diszkóban, két sérült

Tisztelt nagyra becsült magyar közvélemény! Itt az embert próbáló feladat, döntsük el melyik volt rasszista bűncselekmény és melyik nem! Melyiket kell nagyobb dobra verni? Várjuk az esélyegyenlőségről szóló megnyilatkoztatásokat, felkészül Mohácsi "Avas is nice" Viktória. 

- A Köcsög Csárda négy nap alatt háromszor szar kajával lepett meg, ráadásul akkora adagokkal, hogy egy krokodil is jóllakna belőlük. Jövő héten Konzervgyári Konyha (a neve ellenére állítólag jó, ráadásul Dagadt Mo és Jimmy barátaim főznek ott) és Salátabár, felváltva.
- A jó idő beköszöntével (bár éppen orbitális vihar dúl) kivetkőző hölgypopuláció látványa határozottan megdobja a kedvem. Az érett, vékonyka tizenéves lányok kezdődő narancsbőrrel viszont elszomorítanak. A cellulitisz sajnos tényleg népbetegség.
- Határozottan jól festek ingben. Mások szerint is. Már csak az izzadásommal kellene valamit kezdeni.
- A bulvár iránti önfeledt rajongásomnak ellentmondva úgy döntöttem, hogy a jövőben ignorálom a Molnár Anikóról szóló híreket.
- A Nemzeti Faló Mozgalom egy remek kezdeményezés. Legyen Magyarország Tumblr-világhatalom, meg tudjuk csinálni, vesszen az imperialista Nyugat!
- Weird Tapes kúl.

Valami olyan szinten kicsináltam magam a mai futással, hogy a szavakat se nagyon találom. Nem futottam sokat, nem mentem túl gyorsan, mégis bebaszott ma minden, ami csak szóba jöhetett. Kezdve avval, hogy túl erősen kezdtem (magam sem tudom, hova volt ez a nagy sietség), majd a menet közben háromszor földre zuhant mp3-lejátszó (és a nyakamra tekeredő zsinórja) kezdte ki az idegrendszerem. Már majdnem felocsúdtam a sokkból, amikor is a szokásos forduló után egy kicsivel egyszerűen megálltam. Egyszerre mondta fel a szolgálatot minden futást irányító szervem, a levegőm elfogyott, a fejem égett, a felsőruházatként viselt mezben pedig romlott túróscsuszának éreztem magam. Nem tudom mit gondolhatott rólam a szembejövő biciklis, amikor zenével a fülemben hisztizek és szinte kiabálok, hogy "ófaszommivanmárvelem", de ez akkor nem is érdekelt. Az utolsó szakaszra találtam meg a helyes utat, és olyannyira belefeledkeztem Matt és Kim infantilis popzenéjébe, hogy az utolsó előtti kanyarban sikerült frontálisan ütköznöm egy biciklissel.

Ma finoman szólva sem jött össze ez a sportolósdi. Ledőlök.

- Napról napra jobbnak és jobban érzem magam a munkahelyemen. Csak nehogy elkiabáljam.
- Pándi Balázs még mindig fasza csávó.
- Csodával határos módon a jó öreg Harry túlélt két masszív patkázást, motorral behúzatásokat és egy rövid, homokúton tett kitérőt. Közeleg a nagygenerál ideje.
- Továbbra is értetlenül állok a MINDEN hip-hop bulin a színpadra kéredzkedő és ott ugatva reppelő, Fubu-nadrágos suhancok jelensége előtt.
- A szerkesztőségbe a rejtvény helyes megfejtése mellé Koránból származó imaverseket és megcímzetlen szerelmes verseket küldő játékosokat szeretjük. Tényleg.
- Ha kevesebb alkoholt iszom a hétvégi kiruccanások alkalmával, másnap sokkal jobban fáj a fejem. Viszont eszméletlenre se szeretem inni magam. Keresem a középutat.
- Az év videoklipje.

Mindig örömmel tölt el, ha poros városunkba valami unikális zenei képződmény látogat el, hisz ez oly ritka eseménynek számít, mint a tiszta helyi buszjárat, így amint hallottuk, hogy jönnek a japánok, nem is volt kérdéses, hogy a szerda estét hol töltjük.

Az előzetes felmérés alapján olyan egetverően nagy csodát nem vártam az Uramichitől. Zajos pszichedéliába bújtatott postrock, folyamatos elszállások, váltakozó rövid-hosszú futamok. Alapvetően nincs nekem az égvilágon semmi bajom a postrock-kal, egy bizonyos szintig nagyon is tudom élvezni a műfaj helyenként giccsbe hajló nagyzolásait, de nem mindig vagyok ideális felület e nyolc-tízperces maszturbálások számára és sokakkal ellentétben nem pisálom össze magam minden Mono (ha már Japánnál tartunk) sorlemeztől. Tetszik-tetszik, megtalálom rajta a magam kis pillanatait, aztán örülök, ha jó évente vagy netalántán futáshoz előveszem valamelyik szabadon választott lassúrock klasszikust. Az Uramichi lehet még ennyiszer sem fog előkerülni, nem is mondanám, hogy maradéktalanul elnyerték tetszésemet, egy biztos: nem távoztam rossz szájízzel a műsoruk után.

A nyolc órára meghirdetett koncert talán valamivel háromnegyed kilenc előtt kezdődött el, szinte észrevétlenül. Lehet én voltam a nagy igényű, hogy egy erőteljes berobbanást vizionáltam, ám a megszokottnál jóval halkabban, olyan tipikusan lassúszépen kezdődött a koncert. Rémálmaimban már megjelent az unalmasan bólogató standardköcsög alteregom, aki ugyan becsületből végig helyben marad, ácsorog, feszeng, ám a végére egy dallamra se fog emlékezni az egészből. Ez az énem szerencsére nem került elő, hisz az első tétel relatív lapossága után igazából is belecsapott a három srác, sőt, a nyitány utáni apró technikai probléma kiküszöbölése alatt rögtön megcsodálhattuk a táncművész/menedzser, Ishii Junya szólótánc performanszát is. A műértőnek nevezhető közönség persze nem igazán vette a lapot, magam részéről többet is megnéztem volna ebből, hisz vélhetőleg mélyebb tartalmat adott volna a produkciónak. Majd máskor, talán.

Ahogy telt az idő, úgy melegedett be egyre jobban az Uramichi gépezete, én pedig fél óra után azt vettem észre, hogy már a söröm háromnegyede elfogyott. Ez akár rosszat is jelenthetne, de jelen esetben abszolút pozitív történésnek mondható, ugyanis a zene által érzett kellemes rezgés abszolút megfelelő koncertélmény, ami ha hisszük, ha nem, sok energiát igényel, a keletkező hiányt pedig a legcélszerűbb malátalével orvosolni.

A dobos Joko kellő precizitással tartotta egyben a két, tremoló-kart nyüstölő gitárszörnyet, Desperát és Sugót, akik közül az előbbi még énekével is ráerősített az egyre jobban zajosodó koncertre. Nem lehetett nem észrevenni a nagy elődök ráhatásait, a honfitárs Boris mocskosságát, Merzbow absztraktját vagy éppen a Spacemen 3 droggal fűtött merengését. Külön tanulmányt érdemelne a zenekartagok kiállása, komolyan mondom, hogy első pillantásra mindent kinézne belőlük az ember a zajos rockzenészt kivéve. Sugo úgy hajlodozott, mint egy fűzfa a metsző szélben, hol megfeszülve, hol ide-oda ruganyozva, Joko simán játszhatná a golyófejű jófiút bármilyen távol-keleti filmben, olyan kellemes és kedves jelenségnek tűnik, egyedül Despera az, akiben felfedezhetőek a jó kamikaze pilóta ismérvei. Egyesített erejükben, amikor épp nem a sodró maszatolásnak hódolnak, nagyon el tudják kenni az ember száját, s ezt a ráadás számban meg is mutatták a nagyérdeműnek. Ekkor megláttuk hogyan fest három szelíd japán, ha igazán elveszíti a fejét.

Aki lekéste a mai szegedi bulit, holnap a városligeti Kertemben még elcsípheti őket. Mindenképp érdemes.

A tegnapi buli képei és sok egyéb koncertinfó állítólag a Kilele Music Café végre létező weboldalán megtalálható lesz. (Holnap Chief Rebel Angel, jössz kecskeméti metálarc). Ezek a képek a port.hu-ról származnak, köszönet értük.

Úgy döntöttem ezentúl egy állandó rovattal örvendeztetem meg nedves olvasóimat, egyebek mellett azért, hogy a már-már függőséggé fajuló tumblelogolás mellett ez a drága kis blog se sivatagosodjon el teljesen, s továbbra is legyen rendszeres manna az erre tévedő webkóboroknak és a hűséges kemény magnak egyaránt.

A Zanza rovat minden esetben az én és énblog címkéket fogja kapni, vagyis unalmas életem még unalmasabb részleteit fogja férfias kinyilatkoztatások formájában a rajongóim elé tálalni. Ha mondanivalónk van, ne habozzunk egy percet sem. Amolyan igazi vegyes felvágott lesz ez, így sokat nem fogok vele vesződni, két-háromnaponta fog megjelenni, ilyetén formában:

- Fogytam, újfent. Bár edzettségi állapotom még mindig nem mérhető az idősődő Sly-éhoz, de jó úton haladok. Plusz a hatperces kilométerek biztosan jönnek.
- Az Internet Explorer 8 (sok egyéb gaztett mellett) a Microsoft dolgozóinak egyik legnagyobb merénylete az emberiség ellen.
- Amióta posztot írtam az ausztrál fociról, teljesen rágyógyultam. Bár még nem tartok a legfárasztóbb statisztikák nézegetésénél, de ez sem tűnik oly távolinak.
- Továbbra is dohányfüstmentesen élek, nem úgy, mint néhány szájhős pajtásom. (A tegnapi vízipipázás nem számít.)
- A karitévajas és kókuszkivonatos Schaumánál jobb sampont még nem találtak fel széles e világon. (ez elég nőklapjás lett, de ez az igazság :) )
- Miért van az, hogy amikor 80 megabájt szabad helye van az emberfiának, akkor az egész internetet le bírná tölteni (legálisan persze), amikor meg végre csinál 13 apró giga ürességet, akkor azt se tudja mit akart korábban annyira lewarezolni?

Már túl is vagyunk a prömieren. Reméljük lelkesedésem nem fog döglött kutya faszaként lelohadni.

iWiW üzenete:

Gratula a Barcának és a szurkolóiknak!Nyert a szép football a csúnya traktoros és nagyképű köcsögök ellen!Éljen!!!!  De azért hajrá Chelsea!;)
           

Figyelemre méltó többszörös paradoxon, tér- és időhurok problémák, agytumor.

Ha elmondom, hogy ugyanez a kedves, sportszerető egyén a 2002-es labdarúgó világbajnokság idején David Beckhamet látván megkérdezte, hogy talán fáj a bal karja, hogy be-van-neki-kötve, minden világossá válik.

Azon kattogok így a Kaposvár-Vasas Barca-MU meccs közben, hogy ez a nyomorult Tumblr mennyire megöli az ember maradék agyi energiáit, úgy alles zusammen. Vagy ha nem is csinálja ki teljesen, akkor is minimalizálja a standard blogolási munkálatokat és az ahhoz kapcsolódó szellemi erőlködéseket. Nem kell messzire menni, elég csak végignéznem saját magamon. Míg régen blogbejegyzésekben, cizellált mondókákban gondolkodtam, addig mostanában sokszor arra is lusta vagyok, hogy saját tartalmat sajtoljak ki a csökött agyam idegvégződéseiből. Amint találok valami közlésre méltót, bármit, bárhol, bármikor, vagy ha véletlen elpattan bennem egy kósza szikra, azon melegében teszem ki amoda, ahelyett, hogy szépen meggyújtanám a matériát itt a blogban (mint azt tettem kettővel ezelőtt, lolcsy) és várnám a népharagot. Reblogolok, linkelek, like-olok, teszek-veszek-posztolok, urasan, kényelmesen, faszt vakarva, félálomban, félrészegen, mindenféle fogalom és komolyság nélkül, s mire észbe kapok, már 279 tumbleposztom van. Kevesebb, mint két hónap alatt. Ugyanez blogidőben egy év. Persze nem kérdés, melyik bír nagyobb értékkel (ha egyáltalán akadt itt eddig valami értékes :D), mégis folyamatosan hízik a HU directory a New York-i szolgáltatónál. Odalustul a megfáradt blogger? Nem tudom.

Részemről talán annyi a magyarázat, hogy függőből egy mocskos kényelmes függővé avanzsáltam. Így - a blog történelmében ki tudja hanyadszor - kijelentem, hogy mostantól ritkább lesz itt a kvázi tartalom. Bár amint előállok evvel, úgy növekszik a bejegyzések száma, de most tényleg effelé haladunk. Lassulás. Átalakulás. Akármi.

Join. Follow. Read.

Respect.

Az előző post és az arra érkező frenetikus kommentek után (minden egyes hozzászólást kéjes élvezettel olvastam) evezzünk kicsit lágyabb vizekre és adományozzuk a nyelvújítók képzeletbeli Nyelvész Józsi-díját Keleti "Senki nem tudja, mivel foglalkozom" Györgyinek, aki nem nevezi nevén a fekáliát:

Persze vannak kényes helyzetek, de ez velem még sosem fordult elő, és azt hiszem, nem is fog. Abba belehalnék. Azt a bizonyos dolgot sem mondom ki, helyette azt mondom: manó.

A teljes sztori a nagyszerű Velveten. Mindjárt bemanózok. És imádom a bulvárt.

Amíg a következő divatelemek teljes fényükben tündökölnek a magyar fiatalság körében, addig sajnos Magyarország egy borzasztó ciki helye lesz a világnak:

Fiúk:

- fésűvel előre zselézett haj (a tarkónál diszkréten összegyűlt zselédarabok, ójesz)

- nonfiguratív tetoválás a karon

- a Magua-frizurával rokon oldalt kicsi, elöl tüsi, hátul hadd fusson, mint Rudi Völlernek hajviselet

- a Texas-méretű övcsat kiemelése a póló betűrésével

- bármelyik Dolcsegabona, Agresszar vagy Gukki lógós felső/póló

- Gagyi álmotoros kabát (akár krokodilbőr is) Ferrari Racing Team, Mustang Driver és hasonló feliratokkal

Lányok:

- szövetnadrág régi stílusú edzőcipővel (bónuszt jelent a kivillanó fehér frottírzokni)

- bármilyen nadrág, ami csipő felett kezdődik és/vagy nem hangsúlyozza a fenék ívét (még ha orbitális méretű, akkor is)

- az előzőt ellenpontozva az egy számmal kisebb csipőnadrágot viselő tizenéves, akinek nem csak a malackás tangáját, de a kőművesdekoltázsát (népiesen vájatát) és a végbélnyílását is látni

- szilikonpántos melltartó

- a felsőruházattól merészen elütő színű és az alól kilógó melltartó (fehérhez fekete pl.)

- ribancrendszám a derékon

Mindkét nemben:

- Nyakbaakasztós bizbaszon hordott mobiltelefon (külön csoportba tartoznak a Times New Roman betűtípusban ráírt márkáneves változatok, pl. NOKIA, BMW)

- Zenehallgatás mobiltelefonon fülhallgató nélkül (olvasmányaim szerint ez világméretű probléma, így ennek elhárítása csak nemzetközi összefogással lehetséges)

Elsőre ennyi, de az olvasó biztos többet tud nálam.

Majd minden teljesítménysportnak megvannak a maga csúcsversenyei, azok a különleges erőpróbák, melyek említésére is görcs áll az ember izmaiba. Ezek általában extrém körülmények között, végeláthatatlan hosszú szakaszokon zajlanak, és résztvevők sokszor már nem is a győzelemért, hanem a túlélésért küzdenek. A Dakar-rali, a hawaii-i Ironman Triatlon, a Barkley Maraton, a Vendée Globe, sorolhatnám a keményebbnél keményebb megmérettetéseket, de az idei évben, március 26. és április 6. között zajló Marathon des Sables nem sokkal marad le a fentebb említettek mögött, sőt, talán le is körözi azokat.